Ismeretterjesztés

Kedves Látogató!

Az ismeretterjesztés rovatunk elején elsőként fogadja szeretettel Hamvas Béla elmélkedésre szánt gondolatait. Rovatunk folyamatosan bővülő lesz, ahol hasznos információkkal igyekszünk Önt meglepni.

- A méhes számomra a várakozás helye. A dicsőség előcsarnoka. A siker és a sors és a démonok nem vonzanak többé.

- A siker számomra olyan, mint a madarak éneke. A szirének zenéje. Varázslat és csábítás és bűbáj, édes és halálos. Az odüsszeuszi próbát megálltam. Hallottam őket, de nem csábítottak el.

- A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd.

- Nem a szirének énekének zsibbasztó gyönyörét, hanem a tücsökhalhatatlanságot választottam. A méhes-halhatatlanságot.
- Mindenkinek megvan a maga méhese.

- Ha a méheket nézem, amint elragadó gondterheltséggel, mint az őrültek, loholnak, tudom, hogy az alapállás a semmittevés.
- Végre olyasvalamit tenni, aminek semmi haszna.

 

- - -

 

   Szeresd az állatokat, mert ők bűn nélkül teljesítik Isten akaratát. Idézet egy beszélgetés margójára.
“A szeretet Isten adománya, benne van a mindenségben és minden egyes homokszemcsében. Szeress minden levelet, Isten világosságának minden sugarát. Szeresd az állatokat, szeresd a növényeket, szeress mindent. Ha mindent szeretsz, fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt. Amint egyszer felfedezted, napról napra jobban meg fogod érteni. Végül eljutsz odáig, hogy szeretetedben magadhoz öleled az egész világot."

(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij)

 

- - -

 

 

- - -

 

 

SZíRIUSZ FÉNYE

 

Gyertek, gyertek közelebb, halljátok mesémet fényrõl és sötétrõl, életrõl és halálról, mindenségrõl és magányról… Halljátok, és jól jegyezzétek meg, mert amit most mondok, az egyszer talán meg is fog történni.

 

Volt egyszer a messzi Északon egy hatalmas királyság. Híres és rettegett volt: királya bármerre nézett, nem volt olyan szomszédja, akit nem õ maga választott. Seregének ezüstös páncélú zsoldosait leghûségesebb, legbátrabb hadvezérei irányították, õ pedig biztos kézzel vezette országát és semmi sem rendíthette meg hatalmát.
Az ország népe semmiben sem szenvedett hiányt, minden ember megtalálta a maga feladatát, ha kereste.
A földmûvesek és az inasok épp olyan büszkén munkálkodtak, mintha grófok vagy fõhercegek volnának; s a grófok és fõhercegek épp olyan lelkiismerettel és figyelmességgel igazgatták ügyeiket, mint a földmûvesek és az inasok. Így gyarapodtak, ragyogtak minden nemzet fölé.

Na már most, történetem fõhõse éppen ebben a királyságban élt, a fõvárostól néhány mérföldre, egy takaros kis falu szélén.
A ház maga egész kicsi volt, de annál kedvesebb: hófehér falait csúcsos cseréptetõ fedte, zöld ablakai tarkabarka virágok mögül figyelték az utca és a szomszédos erdõ életét.
A kertben egy minden lében kanál tacskó tartotta a rendet, ami bizony nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy a kerítés melletti nagy fa alatt három kaptárnyi méhsereglet is lakott. A kurta lábú kis felügyelõ minden napfelkeltekor vigyázban állva figyelte zümmögõ barátai kirepülését,valószínûleg meg is számolta mindahányukat.
A ház belülrõl is bájos és otthonos volt. Egy öregember és a felesége lakott benne. Elsõ találkozásuk óta szerették egymást, türelmes és odaadó szeretettel, együtt építették fel a kis lakot, ahol együtt nevelték fel gyermekeiket, együtt dolgoztak, együtt pihentek, együtt vitáztak és együtt békültek. És most, legnyugodtabb éveikben együtt gyönyörködtek mindabban, amiért eddig munkálkodtak, s együtt várták az örökkévalóság titokzatos, békét hozó fényét. S hogy addig is kifejezhessék hálájukat tartalmas és szép életükért, finom illatú méhviaszból gyertyát öntöttek minden ember gyönyörûségére és örömére.
Fõhõsünk is így született. Igen, mert hogy fõhõsünk egy gyertya, de nem akármilyen! Õ a legszebb mind közül.
Az éjszakai égbolt legfényesebb csillaga után az öregember a Szíriusz névvel ajándékozta meg. És Szíriusz rettentõ büszke volt rá, ahogy egész családfájára.
A mindent (is) tudó tacskó mesélte el neki õsei történetét, s bizony egy fél viaszcseppnyi szégyellnivaló sem volt abban, sõt… Nem sorolnám fel mindet, de még a fele felének a felét sem, ám hogy mégis tudjátok, milyen igazi hõsökrõl van szó, szót kell ejtenem néhányukról.
Szíriusz nagyapja, Arkturusz mentette meg a király flottáját a Nagy Vihar idején, amikor a világítótoronyban elfogyott az olaj. A hajóhad kishíján nekicsapódott a partmenti szikláknak, de egy fürgelábú kisfiú felszaladt a torony tetejébe, ott elõkapta táskájából a frissen öntött viaszgyertyát, meggyújtotta, s a hõs Arkturusz addig égett, amíg az utolsó hajó vissza nem fordult. Aztán ott van Arkturusztestvére, Aldebaran, aki kihúnyó fényével mentette meg õfelsége, a királyné életét, amikor az látogatást tett az udvari pincéknél. Szíriusz nagybátyjai, Antaresz, Regulusz és Polarisz pedig a királyságot körülölelõ nagy fal õrtornyaiban riadóztatták a hadsereget, hogy álljanak csatasorba a haza védelmére. Az õ fényük tette dicsõségessé azt az éjjelt, s azóta nem is indult senki sem a fal ellen. Nem is mondok többet. Hõsök, az már biztos.
Szíriusz tudta, hogy ilyen õsök utódaként õ sem maradhat örökké az erdõszéli házikóban. Türelmetlenül várta a nagy napját, amikor végre beteljesítheti a sorsát.
Mert hogy neki sorsa, végzete van! Nem csak úgy elfolyik, értelmetlenül, mint némelyik félresikerült gyertya, aki névtelenül elhasználódik a nyugtalan éjeken; az ilyeneknek még számuk sincs, csak úgy eltûnnek, nyomtalanul!
Szíriusz sokat elmélkedett a szobája ablakában, persze nagyon vigyázott, nehogy a nap melege kárt tegyen nemes testében. Órákig nézte kis világa minden rezdülését, s óhatatlanul összehasonlította õket saját küldetésével. Természetesen egy se érhetett fel hozzá. Mindet átlátta, mindnek leírta az okát és a célját: a kicsi megnõ, hogy nagyként megint kicsivé váljon. Aztán megint megnõ, és így tovább. Nem látott mást, csak arctalan tömegeket, egyhangú munkát, állandó körforgást és semmi hõstettet. Szerencsétlenek!
Az öregember felesége idõnként kinyitotta az ablakot, ilyenkor Szíriusz a fülemüle dalábanis saját dicshimnuszát hallotta. Mégis, ki másnak énekelné ezt a sok szépet?
És a virágok az ablak alatt: ki másnak akarnának tetszeni? Még a nap sugara is úgy megy õutána, alig gyõz arrébb ugrálni.
Csak a méhek zümmögõ énekét nem értette. De hátha Ti igen. Megpróbálom felidézni, persze lehetnek benne pontatlanságok, ezt nézzétek el nekem.
A tacskó mesélte el a szomszéd feketerigónak, az adta tovább a tetõm alatt lakó rozsdafarkúnak. Én meg… ne is kérdezzétek, hogy értettem meg. Valahogy így szólt:

 

Virágról virágra
teremtéshadában,
szállunk egyesítõ
illat áramában!

Egy Nap ragyogása
izzik a körtáncban,
aranyforgó lázban,
örök újulásban…

 

Ezek a szegények, olyan vígan döngicsélnek, pedig ha egymás mellé állnának, aztán gyorsan helyet cserélnének, ugyan ki venné észre? Mind egyformák… És dolgoznak egész nap, rongyosra repülik a szárnyukat, de mégis minek? Elõléptetik õket? Kapnak tisztes végkielégítést a nyugdíjas évekre? Egyáltalán van nekik olyan? Eh…
Sajnálkozva nézte õket, meg úgy mindenki mást is. Hiába. Az erdõszéli házikóban csak egyvalakinek juthat ekkora sors. És az nem is váratott magára sokáig.

Egy szép reggelen valaki kopogtatott az ajtón. Erõteljes, határozott kopogás volt. Biztos nem a szomszéd néni jött megint az unalmas falusi „híreivel”. De nem is a postás, mert az csak zörög, nem kopog. De akkor ki lehet?
Az öregember ajtót nyitott, és Szíriusz tudta! Tudta, hogy akárki fia ez, csakis érte jöhetett! Magas, jóvágású férfi volt, a tekintete büszke és nemesi, az öltözéke csupa drága kelme, az oldalán ezüst markolatú kard, a csizmáján pedig még az út pora se mert megmaradni! Na, végre.
Meg se várta, mit mond, Szíriusz egybõl ment búcsúzkodni – vagyis bólintott a tacskónak, a többiekre meg sóhajtott egyet. Ez is letudva. Minek érzelgõsködni? A lényeg, hogy megismerhették õt, a leendõ hõst, õ meg hiába akarná megtanulni a nevüket, nekik még olyanjuk sincs. Akkor meg minek törje magát?
Az öregasszony gyöngéden becsomagolta, majd betette egy nagy ládába. Lám, vannak itt mások is. Még a névtelen gyertyák közül is bekerült néhány, persze nem közvetlenül mellé, az méltatlan volna. Milyen figyelmes! Bármi is lesz a feladata, gondoskodtak róla, hogy legyen udvartartása, akik majd szemtanúi lesznek dicsõségének. Szíriusz elérzékenyült. Egyik õse sem kapott ekkora figyelmet életében!
Az inas fogta a ládát, majd óvatosan becsúsztatta a kint álló hintó ülése alá. Pompás hintó volt. A házból kifele menet Szíriusz a láda oldalán lévõ lukon át látta, hogy négy hófehér ló volt elé befogva, az oldalán meg ott fénylett a király címere. Nahát! Akkor a királyi udvarba viszik! Vajon mi lesz a dolga? Már a kanóca vége is felpöndörödött, annyit agyalt, mi lesz vele? Mire kell az õ egyedülállóan erõs fénye?
Kigördültek az utcából, és elindultak nyugatnak, a király városa felé. Az erdõn túl az utat mézontófû mezõk kísérték, végeláthatatlanul pompázott a hatalmas lilaság, mely csak úgy zúgott a méhek és más rovarok hadától.

 

Virágról virágra
teremtéshadában,
szállunk egyesítõ
illat áramában…

 

Ezt is most hallja utoljára. Nem is baj, úgyse tudott vele mit kezdeni. De most már nem is kell, ennél sokkal fontosabb dolga lesz.
Hamarosan beértek az udvarba. Szíriusznak a lélegzete is elállt.
A roppant várfalak mögött hófehér márványos, arannyal ékesített palota állt, körötte a káprázatos kert ezer színben tündökölt megannyi rózsával, hibiszkusszal, liliommal és magnóliával. Tucatnyi kertész gondozta megállás nélkül, az év minden napján.
Még a legeldugottabb sarokban nõtt csalán is méltóságteljesebb és fényesebb volt a régi kertecske bármely virágánál.
Az inas becipelte a ládát a palotába, s elindult vele a trónterem felé. A hosszú folyosó festményekkel díszített falán a királyság történelmének legjelesebb eseményeit örökítették meg, s Szíriusz ámulva fedezte fel, hogy némelyik részleten bizony ott ragyognak az õsei is. Ez az! Ez az õ méltó helye. Egyszer az õ gyönyörû alakja is itt lesz, egy gyõzedelmes csatajelenet közepén, vagy valami hasonló jelentõségû, de mindenesetre ugyanilyen hõsies ábrázoláson. A trónterem elõtt egy nagyon fontosnak tûnõ személy a raktár felé irányította az inast. A raktárat akár csarnoknak is nevezhetnénk, akkora volt. A hosszú, mennyezetig érõ szekrénysorok csurig voltak pakolva mindenfélével, persze nem lommal, hanem értékes festményekkel, cirádás edényekkel, faragott mûremekekkel. Szíriusz elégedett volt. Itt senkin sincsenek sorszámok, csak rendes, nemesi nevek, mint amilyen neki is van. Megnyugodott, majd a helyiség csendes homályában mély álomba merült.
Az aznapi események azonban nem idilli képekkel, hanem lidércnyomással nehezedtek a lelkére. A falról letekintõ õsök szigorúan néztek le rá, ahogy kettétörve, csonkig égve kúszott a király elé. A szégyen és életének értelmetlensége lassú tûzhalál kínjával gyötörte, míg végül alkotója, az öregember is csalódottan fordult el tõle. A nagy zöld kaptár arctalanul zúgó tömege elvitte megcsonkult maradékát, és többé senki se hallott felõle…
- Gyerünk, siess! Hozd azt a ládát!
Szíriusz felocsúdott. Rémülten nézett végig magán:
hál’Istennek egyben van, szépen becsomagolva, ahogy útnak indították. Kikukucskált a lukon, és látta, ahogy egy fiú egyenesen hozzá szalad. Hát itt az idõ! Kellõképpen besötétedett, ez jó, annál inkább láthatják majd ragyogó fényét. Kitámasztotta magát, nehogy a rázkódástól megkopjon. A sietségbõl ítélve nagyon nagy dolog készülhetett. Az egész udvar lázban égett, hálóruhában és köntösben rohangáltak fel-alá. Háború? Nem, ahhoz nem elég ijedtek. Akkor mi ez a fejetlenség?

Egyszercsak megpillantotta a királyt. Ó, mily fenséges, ragyogó férfi, a legbátrabb hadvezér, az erõskezû uralkodó, Észak messze földön híres nagy királya!

Szíriusz dörömbölni kezdett:
- Fiú! Engedj ki, de tüstént! Egek, de bamba egy teremtmény vagy! Figyelj már ide! Én Szíriusz vagyok, az égbolt legfényesebb csillagáról kaptam a nevem, ki kell jutnom innen, hogy hõssé váljak! Gyerünk!
De a fiú nem nyitotta ki a ládát. A királyra pillantott, aki határozott kézmozdulattal a királyné lakosztálya felé mutatott. Szíriusz összezavarodott. A király nem jön? Miért marad le? És ugyan mi dolga lenne a királynénál? Itt valami tévedés lesz!
Mikor végre kiszabadították, szegény, végképp kiábrándult. Vagy húsz fehérbe öltözött asszonyt pillantott meg a királynõ ágya körül. De nem csak ez lohasztotta le a lelkesedését. A szobában körös-körül leégett gyertyák hevertek, mint ádáz csata után a halottak, akiket már nem volt ki eltemessen. Az egyik asszony odalépett a ládához, és megfogott egyszerre 10-15 gyertyát. Köztük õt is. Botrány! Nem elég, hogy ilyen méltatlan, cseppet sem hõsies helyre hozták, csupa nõ közé – de legalább kicsit hasonlítottak volna a messzi vidékek vad harcosnõihez! Nem, ezek unalmas, többségükben pufók arcú, korosodó asszonyok, akik a legnagyobb sérüléseiket is vasalás közben szerezték.
Hát itt áldozza fel magát, itt pazarolja el ragyogó fényét, s erre a padlóra folyjon testének illatos, tiszta viasza?Még mit nem!
- Mit képzelsz?! Hogy gondolod? Azonnal tegyél vissza és vigyél ki innen!
Az asszony ránézett, és visszarakta a ládába.
Hú, ez meleg helyzet volt. Szíriusz lentrõl nézte, ahogy útitársai sorra leégnek.
Helyes. Örüljenek, hogy itt világíthatnak, vihették volna õket alantasabb helyekre is.
Ám ekkor váratlan dolog történt. Belépett a király! Szíriusz majd eszét vesztette. Ki kell jutnia, de rögvest!
- Hahó! Itt vagyok! Engem vigyetek!
A nagy sürgés-forgásban azonban senki sem hallotta õt. Nagyon félt. Ez élete nagy lehetõsége, és elszúrta! De honnan is tudhatta volna? Most már mindegy, azzal kell dolgozni, amije van. Tehát, akkor lesz a legtöbb esélye, ha az alatta lévõ számozatlan, névtelen gyertyákat valahogy eltûnteti, hogy végül egyedül õ maradjon a ládában. Ezért aztán fogta és kituszkolta õket a láda oldalán lévõ lukon. Olyan egyszerûek voltak szegények, hogy nem is tehettek volna ellene semmit. Szanaszét gurultak, be a szekrény és az ágy alá; volt, amelyikre rá is léptek.
Na, végre. Most már õ következik!
Büszkén feszített egymagában, mikor a király maga nyúlt be érte. Szíriusz leírhatatlanul boldog volt! Egyik õsét sem fogta királyi kéz!
- Gyújts meg! Gyújts meg!
- Csak ez az egy maradt? – kérdezte türelmetlenül a király, miközben meggyújtotta a szépen sodort kanócot.
Még hogy „csak ez az egy”… Neki neve is van! És nincs nála fényesebb! Minek ide a többi?
Szíriusz rettentõ csalódott volt.Mindenesetre, okulva korábbi hibájából, megfogadta, hogy mostantól nem agyal semmin, csak teszi, amit tennie kell. A nagy hõsök is ezt teszik nem? Valahányszor megkérdezzük õket, honnan volt bátorságuk ezt vagy azt csinálni, mindig ez a válasz: „Tettem, amit tennem kellett.”
Egy próbát megér. A királynak sok gyertya és sok fény kell, hát legyen. Pont õ ne tudna ebben segíteni, aki a legfényesebb csillagról kapta a nevét? Hisz végülis, mindig erre vágyott…
Szíriusz kiugrott a király kezébõl, le a padlóra. Az eséstõl kettétört, a díszei lepattogtak. Fájdalomtól gyötörten kúszott elõre. A forró viasz nagy cseppekben csöpögött le róla, egyre csak fogyott. Érezte, hogy közel a vég. Erõt vett magán, és az ágy felé vetette magát.
Az egyik asszony lehajolt érte, s így észrevette a szétgurított névtelen gyertyákat. Összeszedte, majd gyorsan meggyújtotta õket is, s abban a pillanatban a királyné felkiáltott… majd csend… a másodpercek óráknak tûntek.
Szíriusz viaszban ázó arccal nézte a történéseket. Már nem érzett, nem hallott, csak homályos alakokat látott. Így értett meg mindent, s így talált rá egész élete értelmére: a névtelen gyertyák fényében megpillantotta a királyné kimerült, boldogságtól sugárzó arcát, amikor a legidõsebb asszony egy apró, síró emberformát emelt a magasba.
Utolsó pislákolásában felnézett a királyra. Fényében apró drágakövekként csillantak meg a világ leghatalmasabb, legerõsebb emberének könnyei. Lágyan hullottak alá a haldokló Szíriuszra, míg végüllángja kialudt: sorsa ezzel bevégeztetett.

 

Egy szép nyári napon királyi hintó gördült az erdõszéli házikó kapuja elé. Az öregember a botjára támaszkodva állt a kaptárak mögött, felesége a virágokat öntözgette, becézgette. A magas, jóvágású, büszke tekintetû, szép kelmékbe öltözött férfi, akinek a csizmáján az út pora sem mert megmaradni… két ládát hozott nekik.
- Õfelsége a király és õfelsége a királyné üzenetét hoztam:„Ebben a ládában küldjük vissza nektek azokat a gyertyacsonkokat, melyek világunk elsõ fényét vetették elsõszülött gyermekünk és trónörökösünk arcára. Gondos kezeitek adjanak nekik új, méltó formát.
Hálánk jeléül pedig fogadjátok ezt a másik ládát is, melyet újonnan veretett aranypénzzel töltettünk meg. Isten áldjon benneteket és munkátokat.”
A küldönc illedelmesen elköszönt, majd sarkon fordult, és visszatért a palotába.
Az öregember és a felesége sokáig néztek utána, majd odaléptek a ládákhoz. Kinyitották az elsõt.
A felismerhetetlenségig olvadt csonkok egyenként voltak becsomagolva. Ki látott már ilyet? Sokáig keresték a hajdani legszebbet, de most mind olyan egyformának tûntek...
A másik láda színültig volt rakva arannyal. Nagyhatalmú királyuk fénylõ arcán azonban észrevettek valamit. Elõször azt hitték, hibás az érme. Közelebb hajoltak, hogy jobban szemügyre vegyék. Igencsak meglepõdtek, mikor rájöttek, nem hibát látnak, hanem könnycseppet.A királyuk arany könnycseppjét.
- Isten óvja a királyt! Isten óvja!
Az öregember fogta a viaszcsonkokat, felolvasztotta, megtisztította, díszes lapokba nyomta, majd fûzött keretbe rakta, s így visszaadta õket zümmögõ, ezerarcú családjának. Hamar meghálálták ajándékát, s a legszebben aranyló méz tükrében azóta is fel-felcsillan a Szíriusz fénye.

 

Egy Nap ragyogása
izzik a körtáncban,
aranyforgó lázban,
örök újulásban…

 

Vége

 

Vége?

 

 

- - -